iskolaértékelés... jóóó, de....

mi a bajom a sulival?
reggel épp azon gondolkodtam, hogy milyen jó egy egyetemet elkezdeni... nem úgy az általánost, de hogy egyik nélkül nincs meg a másik...  aztán meg arra gondoltam, hogy azért lehetne ez jobb is.
például, ha valaminek szimplán csak örülnének....
Például vittünk be 100db A3 as rajzlapot...a mappát még apukám valamelyik diákja hagyta a rajzterembe, aminek az egyik titkos zsebében volt egy ceruzarajz egy koponyáról. Szerintem szimplán meg kellett volna köszönni a lapokat, és visszaadni a mappát, nem kiakadni a rajzon..., hogy az ember végül hiába vitt valamit, mégis kellemetlenül érezze magát.
A másik a füzetlapkitépkedések.... Egyszer miattam, mert a sok kampórajzolás közben rajzoltam egy esernyőt a másik oldalra, mosolygott is (mármint az esernyő) meg minden... máskor meg, mert Berci nem szépen írt, és kitépték. Mintha nem lehetne az ember a harmadik héten ügyetlen. Ha benne marad, lehet látni a fejlődést. Ha meg sokat kitépkednek, ami ugye azzal jár, hogy a füzet második feléből is kiesik egy lap, akkor elfogy a füzet... neem sajnálom, csak fogy...
Így aztán Berci a tesit fogja szeretni, meg talán a mesélést mondatalkotást...
Amúgy szereti nagyjából az iskolát, bár már nem annyira, mint első héten...

Eszembe jutott egy Kosztolányi  vers :)

Az iskolában hatvanan vagyunk. Szilaj legénykék. Picik és nagyok,
s e hatvan ember furcsa zavarában
a sok között most én is egy vagyok.
Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,
a fekete táblácska és a kréta,
a szivacs hideg, vizes illata,
az udvaron a szilfa vén árnyéka,
s a kapunál - az arcom nézi tán? -
egy idegen és merev tulipán. Ez más, mint otthon. Bús komédia,
lélekzet-visszafojtva, félve nézem,
hatvan picike fej egyszerre int,
s egyszerre pislant százhúsz kis verébszem.
Hatvan picike, fürge szív dobog,
hatvan kis ember, mennyi sok gyerek.
Amerre nézek, mint egy rengeteg,
kezek, kezek és újra csak kezek.
Mint kócbabácskák a török bazárba,
egy hűs terembe csöndesen bezárva,
az orruk, a fülük, mint az enyém,
s a feje is olyan mindenkinek.
Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
sokszor csodálva kérdezem: minek?