Tegnap Berci kapott beírást az üzenőfüzetébe, hogy rendetlenkedett... majd alatta még egy, hogy a fentit a szünetben való rendezett viselkedésével javította :)
Nem tudom, hogy működik ez, de szerintem Berci ezt külön kérte, vagy ilyesmi.
Bori is végre hazajött. Jól érezte magát.
Bár a tegnapi nap kissé feszült volt. Bori hiányolta a törődést.
Reméljük azért a hét további része jól telik majd.
2014. szeptember 30., kedd
2014. szeptember 29., hétfő
2014. szeptember 26., péntek
felolvastam
Bercinek a tegnapi Esti Kornél fejezetet... mondta, hogy a többit is olvassam majd fel...
annyira szeretem, hogy így értékelik a meséket, novellákat, filmeket
hogy gondolkodnak rajtuk, tanulságokat szűrnek le...
annyira szeretem, hogy így értékelik a meséket, novellákat, filmeket
hogy gondolkodnak rajtuk, tanulságokat szűrnek le...
2014. szeptember 25., csütörtök
És még egy Kosztolányi
MÁSODIK FEJEZET,
MELYBEN 1891. SZEPTEMBER 1-ÉN A VÖRÖS ÖKÖRBE MEGY,
ÉS OTT MEGISMERKEDIK AZ EMBERI TÁRSADALOMMAL
Ezernyolcszázkilencvenegy volt, szeptember 1.
Édesanyja reggel hétkor benyitott az udvarra néző, szerény lakás hosszúkás szobájába, melyben három gyermeke aludt: ő, az öccse meg a húga.
Lábujjhegyen suhant a hálós ágyhoz, lecsatolta a zöld hárászból bogozott háló rúdját, s a legnagyobb, hatéves fiának homlokát gyöngéden illette, hogy fölébressze.
Ma először kellett iskolába mennie. Az azonnal kinyitotta a szemét. Közvetlen közelből az anyja kék szeme csillogott előtte. Elmosolyodott. Vézna, vérszegény fiúcska volt, átlátszó fülekkel. Még mindig utolsó nagy betegségét sínylette, a mellhártyagyulladást. Annak idején több hónapig nyomta miatta az ágyat. Szíve már a jobb oldalán dobogott, már arról beszéltek, hogy műtéti úton kell lecsapolni savóját, amikor váratlanul jobban lett, s a savó elapadt. Később föllábadt, de akkor meg "idegeskedni" kezdett. Mindenféle bogarai támadtak. Félt a kendős öregasszonyoktól, a kakastollas csendőröktől. Félt attól, hogy édesapja - nem tudni, miért - főbe lövi magát, s ilyenkor előre befogta fülét a két tenyerével, hogy ne hallja majd a pisztoly dörrenését. Félt attól, hogy nem kap elég levegőt, s szobáról szobára járkálva különböző bútorokat ölelgetett, hogy az erőfeszítéstől mellkasa kitáguljon, s meg ne fulladjon. Félt a koporsóüzletektől s a haláltól. Nemegyszer megesett, hogy lámpagyújtáskor maga köré gyűjtötte övéit, és rendelkezett, hogy miképpen temessék el, kinek-kinek milyen játékát adják oda, ha éjszaka találna meghalni. Állapotát a háziorvos nem tartotta súlyosnak. Szülei mégis úgy tervezték, hogy az első elemit inkább magánúton végzi el, s egyelőre nem adják nyilvános iskolába. Utolsó pillanatban másképp döntöttek. Most ott ült az ágya szélén, az álomtól püffedt szemmel. Ásítozott és vakaródzott. Tudta, hogy ez a nap előbb-utóbb el fog következni. De nem hitte, hogy ilyen gyorsan itt lesz. Szerette volna valahogy késleltetni. Ímmel-ámmal gyürködte föl hosszú fekete harisnyáit, melyek a lábain hurkássá csomósodtak. Álldogált a mosdótál előtt. Bele-belemártotta és kivette kezét. Figyelte a víz színén remegő fénykarikákat. Anyja maga mosdatta meg. Tiszta inget adott rá. Kikészítette ünnepi ruháját, egy kis fehérrel szegett, sötétkék vászonruhát, melyet az ő régi blúzáról lefejtett, szív alakú női gyöngyházgombok díszítettek. Haját vizes kefével szántotta végig. Kávét tett eléje ibrikben meg egy S-kiflit. Ő ma nem akart kávézni. Azt mondotta, hogy nincs étvágya. Erre anyja a kezébe nyomta ábécéskönyvét, tábláját, palavesszőjét, s vezette az iskolába. Az őszi nap már teljes pompájában tündöklött az alföldi város fölött. Parasztszekerek zötyögtek sárga porfelhőkben. Vonat füttyentett a kishídon. A piacon zsákokban árulták a piros rózsapaprikát meg a fehér száraz babot. Bosszúsan tipegett anyja mellett. Merevnek, nevetségesnek, főképp leányosnak érezte magát ebben a "legjobb" ruhájában, melyről tudta, hogy a legrosszabb, hogy olcsó és ócska. Szerette volna letépni, földre tiporni. De tudta, hogy apja szegény gimnáziumi tanár, s nekik nemigen futja különbre. Azzal vett magának elégtételt, hogy egész úton nem szólt egy szót sem. Nagyon hamar a Vörös Ökörhöz érkeztek. A Vörös Ökör az elemi iskola volt. A népművelésnek ez az egyetemes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy valamikor a helyén egy düledező, ütött-kopott kocsma állott, melynek cégérjére egy vörös ökör volt pingálva. A viskó már egy emberöltő óta leégett. De ennek a borissza városnak korhelyei még mindig szívesen emlékeztek vissza az itteni duhaj éjszakákra, s ezért kegyeletesen az iskolára is átruházták a kocsma nevét, mely ekképpen apáról fiúra szállt. Amikor anyjával az iskola homályos előcsarnokába ért, elhalványodott. Rájött a "nehéz légzés". Szokása szerint egy oszlophoz dőlt, s teljes erejével magához szorította. Anyja lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy mi baja. Nem felelt neki. Csak a kezét szorongatta, egyre erősebben. Fönn az emeleten volt az első osztály. Egy barna szárnyas ajtó előtt az anyja megcsókolta őt. Indulni akart. De ő nem engedte el a kezét. - Félek - susogta. - Mitől félsz? - Félek - ismételte. - Ne félj, aranyom. Nézd, a többiek is itt vannak. Mindenki itt van. Hallod, milyen vidámak? Menj a kis barátaidhoz. - Maradj - könyörgött, s az anyja szoknyájába kapaszkodott. Az a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának, kisiklott előle, lassan ballagott a folyosón. A folyosó sarkán elővette zsebkendőjét, s megtörölte szemét. Még vissza is nézett rá egyszer, hogy mosolyával bátorítsa. De aztán hirtelen eltűnt. A kisfiú egy darabig földbe gyökerezett lábbal állt, s várt-várt, anyja után bámulva. Remélte, hogy talán visszajön, és tréfa az egész. De nem volt tréfa. Miután ezt megértette, s megértette azt is, hogy egyedül van, oly egyedül, mint még eddig sohase volt a földön, egész testét görcs szorította össze, mely leginkább a hascsikaráshoz hasonlított. Menekülni próbált. A fal mentén a lépcsőig lopódzott, ahol az előbb oly rejtélyesen a semmibe foszlott az a szoknya. Ott egy lépcsőház tátongott, teljesen idegen és vigasztalan, kongó, szürke, visszhangos boltozattal. Ahhoz, hogy ide lemerészkedjék, halált megvető bátorságra lett volna szüksége. Tanácsosabbnak vélte, hogy a kárvallott emberek ösztönével inkább visszaosonjon oda, ahol elvesztette azt, akit keresett, a tanterem elé. Ezt a helyet már különben is megszokta egy kicsit. A félig nyitott ajtó résén bekukucskált. Gyermekeket látott, annyi gyermeket, amennyit együtt még sohase látott. Egy tömeg volt ez, a tömeg, hozzá hasonló, teljesen ismeretlen kisemberekből. Nem volt tehát egyedül. De ha az imént azon esett kétségbe, hogy annyira egyedül van a világon, most még riasztóbb kétségbeesés fogta el, hogy ennyire nincs egyedül a világon, s kívüle még annyi-annyi ember él. Ez talán még rettenetesebb volt. Mindenki egyszerre karattyolt. Hogy mit, azt nem lehetett kivenni. Mormolt a lárma, félelmetesen megöblösödött, dörgött, mint az égiháború. Amíg így mélázott, valaki - egy felnőtt ember, akiről nem tudta, hogy kicsoda - fölemelte, s betette a tanterembe. Ott állt, gyűrött kis kalapjával a fején. Azt várta, hogy most valami csoda fog történni. Azt várta, hogy ez a sok gyerek mind-mind fölugrál, s a nevét kiabálja. Azt várta, hogy zsebkendőjüket lengetve üdvözlik őt. Csakhogy ez a csoda nem történt meg. Észre se vették. Fejéről lekapta a kalapot. Köszönt nekik, illedelmesen. Ők akkor se köszöntek. Egy szoba volt ez, de nem olyan, mint a többi szoba, melyben díványok és függönyök vannak, hanem rideg, hivatalos, kopár. Három nagy csupasz ablakán barátságtalanul özönlött be a józan fény. A dobogón őrködött egy asztal. Mögötte feketén a tábla, sárgán a szivacs, fehéren a kréta. Előtte peckesen és szigorúan a számológép, mint egy őrült. Körös-körül a meszelt falakon színes állatábrák, az oroszlán, a róka, kartonlapok, melyeken ilyesmit lehetett olvasni: em-ber, ál-lat, já-ték, mun-ka. Zavarában mind elolvasta. Négyéves kora óta írt és olvasott. Osztálytársai már mind ültek. Ő is szeretett volna leülni valahova. Az első padokban szinte magától értetődően az "úrigyermek"-ek helyezkedtek el, földbirtokosok, városi tanácsosok fiai. Ezek a derűs, szöszke, pufók fiúcskák matrózruhát viseltek, keményített gallért, selyemnyakkendőt. Arcuk olyan volt, mint a tejbe ejtett rózsa. Illedelmesen, de önérzetesen vették körül a dobogót, akár az uralkodó irányzatot támogató kormánypárt a miniszterelnök bársonyszékét. Ő szintén "úrigyermek"-nek tartotta magát. Ennélfogva ajkára holmi idétlen mosolyt erőltetve feléjük közeledett, hogy letelepedjék az első padba. Csakhogy ott már majdnem minden hely el volt foglalva. Helyet szorítani nemigen siettek neki. Egymással pusmogtak, mint bennfentes pajtások, s hűvös udvariassággal, kissé meglepődve nézték a félszeg, későn érkezett jövevényt, aki hoppon maradt. Egyesek kárörvendve mosolyogtak is. Elszégyenülve és sértődötten hátrafelé kullogott. Ha nem lehetett az első padban a legelső - gondolta -, legalább az utolsó padban lesz a legutolsó. Ott az osztály végén parasztgyermekek tanyáztak, izmos, erős lurkók, mezítláb vagy csizmában. Vörös zsebkendőjükből kirakosgatták elemózsiájukat. Fekete kenyeret, szalonnát falatoztak bugylibicskával, és görögdinnyét. Oda-oda sandított. Az áporodott szag, mely kipárolgott csizmájukból, ruhájukból, fölkavarta gyomrát. De azért szívesen leült volna közéjük. Tekintetével rimánkodott, hogy fogadják be legalább ők. Leste, hogy megszólítsák, hogy jelt adjanak. Ezeknek is egyéb dolguk akadt. Papírgalacsinokkal dobálóztak s papírgombócokkal, melyeket belülről szalonnabőrrel, görögdinnye héjjal béleltek ki, egy ilyen tartalmasabb papírgombóc épp a homlokán találta el. Az ijedtség nagyobb volt, mint a veszedelem. Ő azonban a falnak tántorodott. Ezen aztán mindenki röhögött, az alsóház is és a felsőház is, pártkülönbség nélkül. Lelkében dühvel és bosszúval innen is elkotródott. Nem tudta, hogy hová menjen, nem tudta, hogy hová tartozik. Hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A kályha mellől végtelen megvetéssel méregette ezt az egész analfabéta társaságot. Ha tudnák ezek, hogy ő mit tud. Tudta például, hogy az ember rendes hőmérséklete 37 fok, s akinek 40 fok láza van, az már alig menthető meg. Tudta, hogy van közönséges írás és gyorsírás. Tudta, hogy a kinin keserű, s az ipecacuana édes. Tudta azt is, hogy Amerikában most este van. Sok mindent tudott már. De ők nem tudták, hogy ő mindezt tudja. A Vörös Ökör kisharangja a tetőn levő fatornyocskában dallamosan gingallózott, jelezve, hogy nyolc óra, s mindjárt kezdődik a tanítás. Amíg a harang csengett szaporán, lélekszakadva, oly búsan, mint az a harang, amely a haldoklókat siratja, elbúcsúzkodott mindentől, ami kedves, az otthoni szobáktól, a kerttől s annyira egyéni játékaitól is, a szappanbuborékoktól és a léggömböktől. Az ájulathoz közel a hideg bádogkályhához támaszkodott. Csönd lett. A küszöbön megjelent a tanító, egy köpcös bácsi, kurtára nyírott sötétszőke hajjal, igen bő, porszürke ruhában. Akkorákat lépett, mint egy elefánt. A dobogóra gurult. A tanító egyenként kikérdezte a gyerekeket, hogy kinek van táblája s palavesszője, aztán arról beszélt, hogy mennyi szépet, nemeset, hasznosat fognak itt tanulni. De száján egyszerre elakadt a szó. Tekintete megakadt rajta, aki a kályha mellett gubbasztott. - Hát te mit keresel ott? - kérdezte feléje emelve nagy arcát. - Ki állított oda? Gyere csak ide. A kisfiú majdnem szaladva a dobogó elé sietett. Rémülten, magából kikelve hadarta. - Tessék engem hazaengedni. - Miért - érdeklődött a tanító. - Nem akarok többé iskolába járni. Az osztály hahotázott. - Csönd legyen! - szólt a tanító. - Miért nem akarsz te iskolába járni? - Mert engem itt nem szeret senki. - Bántott valaki? - Nem. - Hát akkor mit kotyogsz összevissza? Nem szégyelled magad, te anyámasszony katonája? Otthon bizonyára elkényeztettek. Jegyezd meg, hogy itt te is olyan vagy, mint a többi. Itt nincs kivétel. Itt mindenki egyenlő. Értetted? Az osztály helyeslően mozgolódott. A tanító még egyszer rátekintett erre az ijedt kisfiúra. Ekkor látta, hogy az arca egész zöld. - Rosszul vagy? - kérdezte tőle, lágyabb hangon. - Nem. - Fáj valamid? - Nem. - Na - mondta -, menj szépen a helyedre. Hol a helyed? - Sehol. - Sehol? - csodálkozott a tanító. - Hát ülj le valahová. A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. Szédelegve botorkált ide-oda. Megint el kellett haladnia az első pad előtt, ahol nem volt számára hely. Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elől, megsemmisülni a tömegben. - Gyermekek - vezényelt a tanító -, vegyétek elő a táblát és palavesszőt. Írunk. Az i betűt írjuk. Palatáblák zörögtek. Ő is a padra akarta fektetni palatábláját, de a mellette ülő morcos, fekete fiú ellenségesen kifelé tuszkolta. Nem engedte írni. Erre keservesen és hangosan sírva fakadt. - Mi az? - szólt a tanító. - Sír - jelentette a morcos, fekete fiú. - Kicsoda? - Ez itt, ni. Minden gyermek feléje nézett. Sokan föl is álltak, hogy jobban lássák. - Itatja az egereket! - kiabáltak. - Csönd legyen! - csattant föl a tanító, s a nádpálcával az asztalra vágott. Lejött a dobogóról. A kisfiú mellé állt. Megsimogatta arcát lágy, bagószagú kezével. - Ne sírj - csitította. - Ülj be a padba. Egészen. Mért nem engeditek be? Itt még soknak van hely. Így ni. Tedd magad elé a táblát, vedd a kezedbe a palavesszőt. Törüld meg az orrod. Most írni tanulunk. Vagy te nem szeretnél megtanulni írni? - De igen - szipogott a kisfiú. - Nahát - mondta helybenhagyólag a tanító. A táblára egy i betűt kanyarított. - Föl - vezényelt -, rajta, vissza, le, kereken el. Palavesszők visítottak, mint a kismalacok. A tanító megint lejött a dobogóról. Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat. A kisfiú i betűjét is megnézte. Szép, finom i betűt írt. Megdicsérte érte. Az már nem sírt. - Hogy hívnak téged? - kérdezte tőle. A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan. - Nem értem - szólt a tanító. - Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? - kérdezte még egyszer. - Esti Kornél - válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen.
Ezernyolcszázkilencvenegy volt, szeptember 1.
Édesanyja reggel hétkor benyitott az udvarra néző, szerény lakás hosszúkás szobájába, melyben három gyermeke aludt: ő, az öccse meg a húga.
Lábujjhegyen suhant a hálós ágyhoz, lecsatolta a zöld hárászból bogozott háló rúdját, s a legnagyobb, hatéves fiának homlokát gyöngéden illette, hogy fölébressze.
Ma először kellett iskolába mennie. Az azonnal kinyitotta a szemét. Közvetlen közelből az anyja kék szeme csillogott előtte. Elmosolyodott. Vézna, vérszegény fiúcska volt, átlátszó fülekkel. Még mindig utolsó nagy betegségét sínylette, a mellhártyagyulladást. Annak idején több hónapig nyomta miatta az ágyat. Szíve már a jobb oldalán dobogott, már arról beszéltek, hogy műtéti úton kell lecsapolni savóját, amikor váratlanul jobban lett, s a savó elapadt. Később föllábadt, de akkor meg "idegeskedni" kezdett. Mindenféle bogarai támadtak. Félt a kendős öregasszonyoktól, a kakastollas csendőröktől. Félt attól, hogy édesapja - nem tudni, miért - főbe lövi magát, s ilyenkor előre befogta fülét a két tenyerével, hogy ne hallja majd a pisztoly dörrenését. Félt attól, hogy nem kap elég levegőt, s szobáról szobára járkálva különböző bútorokat ölelgetett, hogy az erőfeszítéstől mellkasa kitáguljon, s meg ne fulladjon. Félt a koporsóüzletektől s a haláltól. Nemegyszer megesett, hogy lámpagyújtáskor maga köré gyűjtötte övéit, és rendelkezett, hogy miképpen temessék el, kinek-kinek milyen játékát adják oda, ha éjszaka találna meghalni. Állapotát a háziorvos nem tartotta súlyosnak. Szülei mégis úgy tervezték, hogy az első elemit inkább magánúton végzi el, s egyelőre nem adják nyilvános iskolába. Utolsó pillanatban másképp döntöttek. Most ott ült az ágya szélén, az álomtól püffedt szemmel. Ásítozott és vakaródzott. Tudta, hogy ez a nap előbb-utóbb el fog következni. De nem hitte, hogy ilyen gyorsan itt lesz. Szerette volna valahogy késleltetni. Ímmel-ámmal gyürködte föl hosszú fekete harisnyáit, melyek a lábain hurkássá csomósodtak. Álldogált a mosdótál előtt. Bele-belemártotta és kivette kezét. Figyelte a víz színén remegő fénykarikákat. Anyja maga mosdatta meg. Tiszta inget adott rá. Kikészítette ünnepi ruháját, egy kis fehérrel szegett, sötétkék vászonruhát, melyet az ő régi blúzáról lefejtett, szív alakú női gyöngyházgombok díszítettek. Haját vizes kefével szántotta végig. Kávét tett eléje ibrikben meg egy S-kiflit. Ő ma nem akart kávézni. Azt mondotta, hogy nincs étvágya. Erre anyja a kezébe nyomta ábécéskönyvét, tábláját, palavesszőjét, s vezette az iskolába. Az őszi nap már teljes pompájában tündöklött az alföldi város fölött. Parasztszekerek zötyögtek sárga porfelhőkben. Vonat füttyentett a kishídon. A piacon zsákokban árulták a piros rózsapaprikát meg a fehér száraz babot. Bosszúsan tipegett anyja mellett. Merevnek, nevetségesnek, főképp leányosnak érezte magát ebben a "legjobb" ruhájában, melyről tudta, hogy a legrosszabb, hogy olcsó és ócska. Szerette volna letépni, földre tiporni. De tudta, hogy apja szegény gimnáziumi tanár, s nekik nemigen futja különbre. Azzal vett magának elégtételt, hogy egész úton nem szólt egy szót sem. Nagyon hamar a Vörös Ökörhöz érkeztek. A Vörös Ökör az elemi iskola volt. A népművelésnek ez az egyetemes palotája onnan kapta merőben sajátos nevét, hogy valamikor a helyén egy düledező, ütött-kopott kocsma állott, melynek cégérjére egy vörös ökör volt pingálva. A viskó már egy emberöltő óta leégett. De ennek a borissza városnak korhelyei még mindig szívesen emlékeztek vissza az itteni duhaj éjszakákra, s ezért kegyeletesen az iskolára is átruházták a kocsma nevét, mely ekképpen apáról fiúra szállt. Amikor anyjával az iskola homályos előcsarnokába ért, elhalványodott. Rájött a "nehéz légzés". Szokása szerint egy oszlophoz dőlt, s teljes erejével magához szorította. Anyja lehajolt hozzá, megkérdezte, hogy mi baja. Nem felelt neki. Csak a kezét szorongatta, egyre erősebben. Fönn az emeleten volt az első osztály. Egy barna szárnyas ajtó előtt az anyja megcsókolta őt. Indulni akart. De ő nem engedte el a kezét. - Félek - susogta. - Mitől félsz? - Félek - ismételte. - Ne félj, aranyom. Nézd, a többiek is itt vannak. Mindenki itt van. Hallod, milyen vidámak? Menj a kis barátaidhoz. - Maradj - könyörgött, s az anyja szoknyájába kapaszkodott. Az a szabadon hagyott kezével búcsút intett fiának, kisiklott előle, lassan ballagott a folyosón. A folyosó sarkán elővette zsebkendőjét, s megtörölte szemét. Még vissza is nézett rá egyszer, hogy mosolyával bátorítsa. De aztán hirtelen eltűnt. A kisfiú egy darabig földbe gyökerezett lábbal állt, s várt-várt, anyja után bámulva. Remélte, hogy talán visszajön, és tréfa az egész. De nem volt tréfa. Miután ezt megértette, s megértette azt is, hogy egyedül van, oly egyedül, mint még eddig sohase volt a földön, egész testét görcs szorította össze, mely leginkább a hascsikaráshoz hasonlított. Menekülni próbált. A fal mentén a lépcsőig lopódzott, ahol az előbb oly rejtélyesen a semmibe foszlott az a szoknya. Ott egy lépcsőház tátongott, teljesen idegen és vigasztalan, kongó, szürke, visszhangos boltozattal. Ahhoz, hogy ide lemerészkedjék, halált megvető bátorságra lett volna szüksége. Tanácsosabbnak vélte, hogy a kárvallott emberek ösztönével inkább visszaosonjon oda, ahol elvesztette azt, akit keresett, a tanterem elé. Ezt a helyet már különben is megszokta egy kicsit. A félig nyitott ajtó résén bekukucskált. Gyermekeket látott, annyi gyermeket, amennyit együtt még sohase látott. Egy tömeg volt ez, a tömeg, hozzá hasonló, teljesen ismeretlen kisemberekből. Nem volt tehát egyedül. De ha az imént azon esett kétségbe, hogy annyira egyedül van a világon, most még riasztóbb kétségbeesés fogta el, hogy ennyire nincs egyedül a világon, s kívüle még annyi-annyi ember él. Ez talán még rettenetesebb volt. Mindenki egyszerre karattyolt. Hogy mit, azt nem lehetett kivenni. Mormolt a lárma, félelmetesen megöblösödött, dörgött, mint az égiháború. Amíg így mélázott, valaki - egy felnőtt ember, akiről nem tudta, hogy kicsoda - fölemelte, s betette a tanterembe. Ott állt, gyűrött kis kalapjával a fején. Azt várta, hogy most valami csoda fog történni. Azt várta, hogy ez a sok gyerek mind-mind fölugrál, s a nevét kiabálja. Azt várta, hogy zsebkendőjüket lengetve üdvözlik őt. Csakhogy ez a csoda nem történt meg. Észre se vették. Fejéről lekapta a kalapot. Köszönt nekik, illedelmesen. Ők akkor se köszöntek. Egy szoba volt ez, de nem olyan, mint a többi szoba, melyben díványok és függönyök vannak, hanem rideg, hivatalos, kopár. Három nagy csupasz ablakán barátságtalanul özönlött be a józan fény. A dobogón őrködött egy asztal. Mögötte feketén a tábla, sárgán a szivacs, fehéren a kréta. Előtte peckesen és szigorúan a számológép, mint egy őrült. Körös-körül a meszelt falakon színes állatábrák, az oroszlán, a róka, kartonlapok, melyeken ilyesmit lehetett olvasni: em-ber, ál-lat, já-ték, mun-ka. Zavarában mind elolvasta. Négyéves kora óta írt és olvasott. Osztálytársai már mind ültek. Ő is szeretett volna leülni valahova. Az első padokban szinte magától értetődően az "úrigyermek"-ek helyezkedtek el, földbirtokosok, városi tanácsosok fiai. Ezek a derűs, szöszke, pufók fiúcskák matrózruhát viseltek, keményített gallért, selyemnyakkendőt. Arcuk olyan volt, mint a tejbe ejtett rózsa. Illedelmesen, de önérzetesen vették körül a dobogót, akár az uralkodó irányzatot támogató kormánypárt a miniszterelnök bársonyszékét. Ő szintén "úrigyermek"-nek tartotta magát. Ennélfogva ajkára holmi idétlen mosolyt erőltetve feléjük közeledett, hogy letelepedjék az első padba. Csakhogy ott már majdnem minden hely el volt foglalva. Helyet szorítani nemigen siettek neki. Egymással pusmogtak, mint bennfentes pajtások, s hűvös udvariassággal, kissé meglepődve nézték a félszeg, későn érkezett jövevényt, aki hoppon maradt. Egyesek kárörvendve mosolyogtak is. Elszégyenülve és sértődötten hátrafelé kullogott. Ha nem lehetett az első padban a legelső - gondolta -, legalább az utolsó padban lesz a legutolsó. Ott az osztály végén parasztgyermekek tanyáztak, izmos, erős lurkók, mezítláb vagy csizmában. Vörös zsebkendőjükből kirakosgatták elemózsiájukat. Fekete kenyeret, szalonnát falatoztak bugylibicskával, és görögdinnyét. Oda-oda sandított. Az áporodott szag, mely kipárolgott csizmájukból, ruhájukból, fölkavarta gyomrát. De azért szívesen leült volna közéjük. Tekintetével rimánkodott, hogy fogadják be legalább ők. Leste, hogy megszólítsák, hogy jelt adjanak. Ezeknek is egyéb dolguk akadt. Papírgalacsinokkal dobálóztak s papírgombócokkal, melyeket belülről szalonnabőrrel, görögdinnye héjjal béleltek ki, egy ilyen tartalmasabb papírgombóc épp a homlokán találta el. Az ijedtség nagyobb volt, mint a veszedelem. Ő azonban a falnak tántorodott. Ezen aztán mindenki röhögött, az alsóház is és a felsőház is, pártkülönbség nélkül. Lelkében dühvel és bosszúval innen is elkotródott. Nem tudta, hogy hová menjen, nem tudta, hogy hová tartozik. Hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A kályha mellől végtelen megvetéssel méregette ezt az egész analfabéta társaságot. Ha tudnák ezek, hogy ő mit tud. Tudta például, hogy az ember rendes hőmérséklete 37 fok, s akinek 40 fok láza van, az már alig menthető meg. Tudta, hogy van közönséges írás és gyorsírás. Tudta, hogy a kinin keserű, s az ipecacuana édes. Tudta azt is, hogy Amerikában most este van. Sok mindent tudott már. De ők nem tudták, hogy ő mindezt tudja. A Vörös Ökör kisharangja a tetőn levő fatornyocskában dallamosan gingallózott, jelezve, hogy nyolc óra, s mindjárt kezdődik a tanítás. Amíg a harang csengett szaporán, lélekszakadva, oly búsan, mint az a harang, amely a haldoklókat siratja, elbúcsúzkodott mindentől, ami kedves, az otthoni szobáktól, a kerttől s annyira egyéni játékaitól is, a szappanbuborékoktól és a léggömböktől. Az ájulathoz közel a hideg bádogkályhához támaszkodott. Csönd lett. A küszöbön megjelent a tanító, egy köpcös bácsi, kurtára nyírott sötétszőke hajjal, igen bő, porszürke ruhában. Akkorákat lépett, mint egy elefánt. A dobogóra gurult. A tanító egyenként kikérdezte a gyerekeket, hogy kinek van táblája s palavesszője, aztán arról beszélt, hogy mennyi szépet, nemeset, hasznosat fognak itt tanulni. De száján egyszerre elakadt a szó. Tekintete megakadt rajta, aki a kályha mellett gubbasztott. - Hát te mit keresel ott? - kérdezte feléje emelve nagy arcát. - Ki állított oda? Gyere csak ide. A kisfiú majdnem szaladva a dobogó elé sietett. Rémülten, magából kikelve hadarta. - Tessék engem hazaengedni. - Miért - érdeklődött a tanító. - Nem akarok többé iskolába járni. Az osztály hahotázott. - Csönd legyen! - szólt a tanító. - Miért nem akarsz te iskolába járni? - Mert engem itt nem szeret senki. - Bántott valaki? - Nem. - Hát akkor mit kotyogsz összevissza? Nem szégyelled magad, te anyámasszony katonája? Otthon bizonyára elkényeztettek. Jegyezd meg, hogy itt te is olyan vagy, mint a többi. Itt nincs kivétel. Itt mindenki egyenlő. Értetted? Az osztály helyeslően mozgolódott. A tanító még egyszer rátekintett erre az ijedt kisfiúra. Ekkor látta, hogy az arca egész zöld. - Rosszul vagy? - kérdezte tőle, lágyabb hangon. - Nem. - Fáj valamid? - Nem. - Na - mondta -, menj szépen a helyedre. Hol a helyed? - Sehol. - Sehol? - csodálkozott a tanító. - Hát ülj le valahová. A kisfiú az osztály felé fordult. Arcok vigyorogtak feléje, sok-sok kis arc, mely egyetlenegy óriási, ijedelmes bálványarccá fancsalodott. Szédelegve botorkált ide-oda. Megint el kellett haladnia az első pad előtt, ahol nem volt számára hely. Valahol középütt talált egy tenyérnyi helyet, egy pad legszélén. Csak féllábával ülhetett le ide, úgy, hogy a másik lába az űrben lógott. Mégis jobb volt ülni, eltűnni a szemek elől, megsemmisülni a tömegben. - Gyermekek - vezényelt a tanító -, vegyétek elő a táblát és palavesszőt. Írunk. Az i betűt írjuk. Palatáblák zörögtek. Ő is a padra akarta fektetni palatábláját, de a mellette ülő morcos, fekete fiú ellenségesen kifelé tuszkolta. Nem engedte írni. Erre keservesen és hangosan sírva fakadt. - Mi az? - szólt a tanító. - Sír - jelentette a morcos, fekete fiú. - Kicsoda? - Ez itt, ni. Minden gyermek feléje nézett. Sokan föl is álltak, hogy jobban lássák. - Itatja az egereket! - kiabáltak. - Csönd legyen! - csattant föl a tanító, s a nádpálcával az asztalra vágott. Lejött a dobogóról. A kisfiú mellé állt. Megsimogatta arcát lágy, bagószagú kezével. - Ne sírj - csitította. - Ülj be a padba. Egészen. Mért nem engeditek be? Itt még soknak van hely. Így ni. Tedd magad elé a táblát, vedd a kezedbe a palavesszőt. Törüld meg az orrod. Most írni tanulunk. Vagy te nem szeretnél megtanulni írni? - De igen - szipogott a kisfiú. - Nahát - mondta helybenhagyólag a tanító. A táblára egy i betűt kanyarított. - Föl - vezényelt -, rajta, vissza, le, kereken el. Palavesszők visítottak, mint a kismalacok. A tanító megint lejött a dobogóról. Végigsétált az osztályon, vizsgálgatta a táblákra rajzolt ákombákomokat. A kisfiú i betűjét is megnézte. Szép, finom i betűt írt. Megdicsérte érte. Az már nem sírt. - Hogy hívnak téged? - kérdezte tőle. A kisfiú fölkelt. Valamit motyogott, nagyon halkan. - Nem értem - szólt a tanító. - Mindig bátran és értelmesen felelj. Mi a neved? - kérdezte még egyszer. - Esti Kornél - válaszolt a kisfiú, bátran és értelmesen.
Babadolgok
Julika pedig felfedezte a kezét
egyikkel meg tudja fogni a másikat
az arcáoz tudja közelíteni, szájba venni
nagyon érdekesnek találja, hogy a két kalimpáló keze az ő irányítása alatt áll... :)
ma barátnőztünk.
egyikkel meg tudja fogni a másikataz arcáoz tudja közelíteni, szájba venni
nagyon érdekesnek találja, hogy a két kalimpáló keze az ő irányítása alatt áll... :)
ma barátnőztünk.
iskolaértékelés... jóóó, de....
mi a bajom a sulival?
reggel épp azon gondolkodtam, hogy milyen jó egy egyetemet elkezdeni... nem úgy az általánost, de hogy egyik nélkül nincs meg a másik... aztán meg arra gondoltam, hogy azért lehetne ez jobb is.
például, ha valaminek szimplán csak örülnének....
Például vittünk be 100db A3 as rajzlapot...a mappát még apukám valamelyik diákja hagyta a rajzterembe, aminek az egyik titkos zsebében volt egy ceruzarajz egy koponyáról. Szerintem szimplán meg kellett volna köszönni a lapokat, és visszaadni a mappát, nem kiakadni a rajzon..., hogy az ember végül hiába vitt valamit, mégis kellemetlenül érezze magát.
A másik a füzetlapkitépkedések.... Egyszer miattam, mert a sok kampórajzolás közben rajzoltam egy esernyőt a másik oldalra, mosolygott is (mármint az esernyő) meg minden... máskor meg, mert Berci nem szépen írt, és kitépték. Mintha nem lehetne az ember a harmadik héten ügyetlen. Ha benne marad, lehet látni a fejlődést. Ha meg sokat kitépkednek, ami ugye azzal jár, hogy a füzet második feléből is kiesik egy lap, akkor elfogy a füzet... neem sajnálom, csak fogy...
Így aztán Berci a tesit fogja szeretni, meg talán a mesélést mondatalkotást...
Amúgy szereti nagyjából az iskolát, bár már nem annyira, mint első héten...
Eszembe jutott egy Kosztolányi vers :)
Az iskolában hatvanan vagyunk. Szilaj legénykék. Picik és nagyok,
s e hatvan ember furcsa zavarában
a sok között most én is egy vagyok.
Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,
a fekete táblácska és a kréta,
a szivacs hideg, vizes illata,
az udvaron a szilfa vén árnyéka,
s a kapunál - az arcom nézi tán? -
egy idegen és merev tulipán. Ez más, mint otthon. Bús komédia,
lélekzet-visszafojtva, félve nézem,
hatvan picike fej egyszerre int,
s egyszerre pislant százhúsz kis verébszem.
Hatvan picike, fürge szív dobog,
hatvan kis ember, mennyi sok gyerek.
Amerre nézek, mint egy rengeteg,
kezek, kezek és újra csak kezek.
Mint kócbabácskák a török bazárba,
egy hűs terembe csöndesen bezárva,
az orruk, a fülük, mint az enyém,
s a feje is olyan mindenkinek.
Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
sokszor csodálva kérdezem: minek?
reggel épp azon gondolkodtam, hogy milyen jó egy egyetemet elkezdeni... nem úgy az általánost, de hogy egyik nélkül nincs meg a másik... aztán meg arra gondoltam, hogy azért lehetne ez jobb is.
például, ha valaminek szimplán csak örülnének....
Például vittünk be 100db A3 as rajzlapot...a mappát még apukám valamelyik diákja hagyta a rajzterembe, aminek az egyik titkos zsebében volt egy ceruzarajz egy koponyáról. Szerintem szimplán meg kellett volna köszönni a lapokat, és visszaadni a mappát, nem kiakadni a rajzon..., hogy az ember végül hiába vitt valamit, mégis kellemetlenül érezze magát.
A másik a füzetlapkitépkedések.... Egyszer miattam, mert a sok kampórajzolás közben rajzoltam egy esernyőt a másik oldalra, mosolygott is (mármint az esernyő) meg minden... máskor meg, mert Berci nem szépen írt, és kitépték. Mintha nem lehetne az ember a harmadik héten ügyetlen. Ha benne marad, lehet látni a fejlődést. Ha meg sokat kitépkednek, ami ugye azzal jár, hogy a füzet második feléből is kiesik egy lap, akkor elfogy a füzet... neem sajnálom, csak fogy...
Így aztán Berci a tesit fogja szeretni, meg talán a mesélést mondatalkotást...
Amúgy szereti nagyjából az iskolát, bár már nem annyira, mint első héten...
Eszembe jutott egy Kosztolányi vers :)
Az iskolában hatvanan vagyunk. Szilaj legénykék. Picik és nagyok,
s e hatvan ember furcsa zavarában
a sok között most én is egy vagyok.
Ez más, mint otthon. Festékszag, padok,
a fekete táblácska és a kréta,
a szivacs hideg, vizes illata,
az udvaron a szilfa vén árnyéka,
s a kapunál - az arcom nézi tán? -
egy idegen és merev tulipán. Ez más, mint otthon. Bús komédia,
lélekzet-visszafojtva, félve nézem,
hatvan picike fej egyszerre int,
s egyszerre pislant százhúsz kis verébszem.
Hatvan picike, fürge szív dobog,
hatvan kis ember, mennyi sok gyerek.
Amerre nézek, mint egy rengeteg,
kezek, kezek és újra csak kezek.
Mint kócbabácskák a török bazárba,
egy hűs terembe csöndesen bezárva,
az orruk, a fülük, mint az enyém,
s a feje is olyan mindenkinek.
Mivégre ez a sok fej, kéz, fül, orr,
sokszor csodálva kérdezem: minek?
2014. szeptember 24., szerda
Ma van Berci születésnapja
Ha Juli felébredt elindulunk a tortáért.
Juli már hangosan is tud nevetni :)
Bercivel pedig a szépívek kerekítését gyakoroljuk délutánonként...
Már itt könyörgött, hogy csináljam helyette... de mondtam neki, hogy egyrészt én tudok írni, másrészt nagyon örülök, hogy túl vagyok az első osztályon és nem kell mégegyszer ezekkel bíbelődnöm lyan sokáig...
Juli már hangosan is tud nevetni :)
Bercivel pedig a szépívek kerekítését gyakoroljuk délutánonként...
Már itt könyörgött, hogy csináljam helyette... de mondtam neki, hogy egyrészt én tudok írni, másrészt nagyon örülök, hogy túl vagyok az első osztályon és nem kell mégegyszer ezekkel bíbelődnöm lyan sokáig...
2014. szeptember 19., péntek
Bori és a folyamatos hiszti
őszülni kezdek tőle
mindenre megsértődik
mindenre
próbálkoztam vígasztalni, kérdezgetni, veszekedni, parancsolni
és felolvastam neki ezt:
Először hüppögött, aztán elhalgatott, aztán ölelgetett és pityergett :)
- Most aztán jól túljárt az eszén szegény Dzsoni Rézbányai Győzőnek.
Addig-addig rimánkodott Rézbányai Győző, amíg végre Dzsoni nagy kegyesen megbocsátott neki.
mindenre megsértődik
mindenre
próbálkoztam vígasztalni, kérdezgetni, veszekedni, parancsolni
és felolvastam neki ezt:
Először hüppögött, aztán elhalgatott, aztán ölelgetett és pityergett :)
HATODIK FEJEZET
amelyben Rézbányai Győző többször is megsértődik,
de aztán túljárnak az eszén
de aztán túljárnak az eszén
Vidáman mendegélt szegény Dzsoni, és vidám volt a hóna alatt Árnika is. Boldogok voltak, hogy ilyen szépen elrendezték Ipiapacs, a hírhedett rabló meg a bandája sorsát.
- Egyre szebb tájra érünk - mondta szegény Dzsoni -, most már biztos, hogy közel lakik a Hétfejű Tündér.
- Bizony, bizony - bólogatott Árnika -, nézd ezt a szép virágos rétet.
Olyan szép volt az a rét, hogy boldogság volt rajta menni. Bókoltak, illatoztak körülöttük a virágok, smaragdzöld gyíkok cikkantak a fű közt.
- Csodálom, hogy egy ember se jár erre - mondta szegény Dzsoni -, pedig itt aztán jókedvre derülnének, megtelnének a virágok illatával.
Ebben a pillanatban egy borzas, fekete üstök emelkedett ki a fű közül, egy fekete keretes szemüveg, a fekete keretes szemüveg mögött fekete keretes, búbánatos tekintet.
- És én? - mondta a borzas üstökű. - Én nem vagyok neked ember?
- Ne haragudj - mondta szegény Dzsoni -, nem vettelek észre.
A borzas üstökű fájdalmasan feljajintott.
- Dehogynem vettél észre! Láttál már messziről. Csak nem akartál velem találkozni. El akartál kerülni!
És hopp, fölcsillant egy nagy krokodilkönny a borzas üstökű szemében.
Szegény Dzsoni csak tátogott-hápogott.
- Dehogy akartalak elkerülni, hiszen azt sem tudom, hogy ki vagy.
- Még ez is - sírt fel a borzas üstökű -, azt hazudod, hogy nem tudod, ki vagyok. Hogy nem tudod, hogy én vagyok Rézbányai Győző, akit mindenki nagy ívben elkerül.
Mondhatott szegény Dzsoni, amit akart, Rézbányai Győző csak brummogott-kummogott, lehajtotta a borzos, busa fejét, úgy meg volt sértődve, hogy még!
Vigasztalgatta Dzsoni egy óráig, vigasztalta két óráig, de semmi. Rézbányai Győzőt ugyan vigasztalgathatta. Rézbányai Győző vigasztalan volt.
Persze hogy elunta Dzsoni a vigasztalgatást. Félrehúzódott, odasúgta Árnikának:
- Hagyjuk itt ezt a Rézbányai Győzőt, csak az időt vesztegetjük vele. Sohasem érünk a Hétfejű Tündérhez.
- Ejnye, Dzsoni, hát ennyi türelmed sincs - korholta Árnika -, nem hagyhatjuk itt sértődötten, fájó szívvel, búskomoran, bánatosan, nekikeseredetten. Vigasztaljuk meg.
De napestig nem sikerült megvigasztalni Rézbányai Győzőt. "Na, talán reggelre elszáll belőle a sértődés" - gondolta szegény Dzsoni, és lefeküdtek aludni.
Felkelt reggel a nap, nagyon vidáman kelt, az egész világ vidámabb lett tőle. "Talán Rézbányai Győző is vidáman ébred" - gondolta szegény Dzsoni, de ebből is látszik, hogy rosszul ismerte Rézbányai Győzőt. Mert alighogy kinyitotta a szemét Rézbányai Győző, az ujja, mint egy dárda, szegény Dzsonira szegeződött.
- Itt akartál hagyni, mi, el akartál iszkolni - panaszkodott Rézbányai Győző, és aznapra is úgy megsértődött, hogy hiába vigasztalta szegény Dzsoni napestig.
S ez így ment nap nap után, szegény Dzsoni tehetetlen volt. "Sohasem jutunk el a Hétfejű Tündérhez!" - sóhajtozott magában. A haja is őszülni kezdett, egy ősz szál, két ősz szál, Rézbányai Győző meg sértődötten kuporgott, guborgott.
- Jaj, mitévők legyünk? - kérdezte szegény Dzsoni Árnikát. Rézbányai Győző fölkapta a fejét.
- Aha - mondta -, te szívesebben beszélgetsz a kacsáddal, mint velem! Tudtam, tudtam, kutyába se veszel engem, azaz kacsába se veszel.
És megint megsértődött egy teljes napra.
Egy éjszaka aztán Árnika súgott valamit szegény Dzsoninak.
- Gondolod, hogy az segít? - kérdezte elgyötörten szegény Dzsoni.
- Reménykedjünk - fohászkodott Árnika.
Másnap reggel aztán Rézbányai Győző kinyitotta a szemét, összefutottak a ráncok a homlokán - na, most min is sértődjek meg? - gondolkozott, de szegény Dzsoni megelőzte.
- Aha - mondta szegény Dzsoni -, görbén nézel rám! Unod már, hogy itt vagyok a kacsámmal, alig várod, hogy elmenjünk.
Sértődötten nézett Rézbányai Győzőre.
Na, szegény Rézbányai Győző, ilyen kacifántos helyzetben sem volt még soha. Megelőzték a sértődésben.
- De igazán - magyarázta -, ne haragudj, Dzsoni, én nagyon örülök, hogy itt vagy, annak is nagyon örülök, hogy a kacsád itt van, én igazán nem néztem rád görbén.
- Dehogynem - mondta szegény Dzsoni -, ne magyarázz! Látom rajtad, hogy utálsz minket.
Összeroppant ám szegény Rézbányai Győző! Ilyen rettenet még nem érte. Nem ő sértődött meg, hanem rá sértődött meg valaki. Ajaj! Kapkodta a fejét szegény Rézbányai Győző, vigasztalta szegény Dzsonit, nem értette, mi történt.
- Most aztán jól túljárt az eszén szegény Dzsoni Rézbányai Győzőnek.
- Túl bizony.
- Nekünk is van olyan ismerősünk, aki szíre-szóra megsértődik?
- Van bizony.
- És miért sértődik meg szíre-szóra?
- Mert azt hiszi, hogy ő a világ közepe. Hogy csak neki lehet bánata, hogy csak ő kerülhet nehéz helyzetbe, csak ő, ő, ő. Hogy másnak is lehet valami baja, az eszébe sem jut.
- De most majd megtanulja Rézbányai Győző, igaz?
- Meg bizony.
- De szegény Dzsoni ugye nem igazán sértődött meg?
- Persze hogy nem. Csak oktató célzattal sértődött meg.
- Te is szoktál oktató céllal megsértődni?
- Igen.
- És igazából?
- Sajnos úgy is.
- Akkor te is azt hiszed, hogy te vagy a világ közepe?
- Persze, van úgy, hogy azt hiszem. De ne felejtsd el, hogy van igazi sértés is.
- Az igazi sértéstől szabad megsértődni?
- Attól igen.
- Akkor nem gondolod azt, hogy te vagy a világ közepe?
- Akkor nem.
- Én se vagyok a világ közepe?
- Te se.
- Akkor ki a világ közepe?
- Senki... azazhogy mindenki.
Addig-addig rimánkodott Rézbányai Győző, amíg végre Dzsoni nagy kegyesen megbocsátott neki.
- Na jól van, Győző, nem haragszom - mondta, s nagy sietve, nehogy közben ideje jusson Rézbányai Győzőnek a megsértődésre, elmondta neki a történetüket, hogy őket elvarázsolta a Százarcú Boszorka, és a Hétfejű Tündért keresik.
- Hát miért nem mondtátok azonnal! - rikkantott Rézbányai Győző.
- Hogy mondtuk volna, amikor állandóan sértődötten kuporogtál, guborogtál, mint egy rossz pulykakakas.
- Igaz, igaz - csóválta a fejét Rézbányai Győző -, ne haragudjatok. Pedig látjátok, én még azt is tudom, hol lakik a Hétfejű Tündér.
- Hol? - dobbant meg szegény Dzsoni szíve.
Rézbányai Győző a messziségbe mutatott.
- Látod ott a látóhatár szélén azt a fazsindelyes palotát?
- Igen, mintha lenne ott valami épületféle.
- Na, az ott Ajahtan Kutarbani király palotája. Mögötte kezdődik Csodaország. Ott lakik a Hétfejű Tündér.
- Köszönjük, kedves Rézbányai Győző! Látod, milyen kedves, okos ember vagy te, ha éppen nem vagy megsértődve.
- Azt mondod, hogy kedves meg okos ember vagyok?
- Azt, mert így igaz. Persze csak akkor, ha nem vagy megsértődve.
- De amikor engem nagy ívben elkerülnek az emberek! Ha már elmentek a Hétfejű Tündérhez, kérjétek meg, hogy segítsen rajtam.
- Nem kell ahhoz Hétfejű Tündér - mondta szegény Dzsoni. - Csak az kell hozzá, hogy ne sértődj meg minduntalan. Ha valaki szomorúan néz rád, ne az orrod húzd fel, hanem kérdezd meg, mi baja. Talán még segíteni is tudsz rajta.
- Én? Segíteni?
- Persze, hiszen rajtunk is segítettél.
Ámulva nézett rájuk Rézbányai Győző, a fekete keretes tekintetéből fénylő tekintet lett. Hosszasan integetett szegény Dzsoni meg Árnika után, aztán kiabálni kezdett:
- Emberek! Emberek! Gyertek a rétemre.
Az emberek eleinte gyanakodtak; naná, hogy megsértődhess valakire - gondolták magukban, de aztán csak-csak közelebb merészkedtek, s amikor látták, hogy Rézbányai Győző nem sértődik meg, nagy boldogan beszélgetni kezdtek vele. Rézbányai Győző is nagy boldogan beszélgetett, még vicceket is mesélt.
- Nahát, hogy te milyen kedves ember vagy - mondták neki az emberek.
És még Árnika és Dzsoni is hallotta, ahogy Rézbányai Győző boldogan kiabál:
- Nahát, hogy én milyen kedves ember vagyok! - ezt kiabálta Rézbányai Győző.
2014. szeptember 18., csütörtök
juli szereti Weörest
Ma
Borival sütisütést tervezünk.
csak kidobtam a muffinformákat asszem...
egy időben minden felesleges dolgot kitettem lomtalanításkor.
Juliska egyre többet beszélget
de most elaludt.
jövőhéten már két hónapos. Kap majd szurit, meg védőnőhöz kell menni.
Cukibaba, de tényleg :)
a tegnapi bejezéshez Filmajánló..
csak kidobtam a muffinformákat asszem...
egy időben minden felesleges dolgot kitettem lomtalanításkor.
Juliska egyre többet beszélget
de most elaludt.
jövőhéten már két hónapos. Kap majd szurit, meg védőnőhöz kell menni.
Cukibaba, de tényleg :)
a tegnapi bejezéshez Filmajánló..
2014. szeptember 17., szerda
Juliskáról
Hogy vidámabb vizek felé evezzünk :)
Juli mostanában akkor boldog, ha nézzük, és beszélünk hozzá. Mindenről és sokáig. Ha kifogytunk a témából a versek is jók. Az éneklés, csikizés, mittoménmi nem annyira a kedvence. Csak a beszéd hallgatása, és akkor vigyorog, és ő is beszél: egü, hű, ág, óóó. Ilyesmiket szeret.
Még mindig szívesen játszik a zsiráffal.
Beszereztünk számára egy zenélőforgót is, és az is tetszik neki.
A nap fénypontja még mindig a fürdetés.
A kezemet megfogja és a szájához tudja vinni.
Ilyeneket tud.
Juli mostanában akkor boldog, ha nézzük, és beszélünk hozzá. Mindenről és sokáig. Ha kifogytunk a témából a versek is jók. Az éneklés, csikizés, mittoménmi nem annyira a kedvence. Csak a beszéd hallgatása, és akkor vigyorog, és ő is beszél: egü, hű, ág, óóó. Ilyesmiket szeret.
Még mindig szívesen játszik a zsiráffal.
Beszereztünk számára egy zenélőforgót is, és az is tetszik neki.
A nap fénypontja még mindig a fürdetés.
A kezemet megfogja és a szájához tudja vinni.
Ilyeneket tud.
erkölcstan és x-faktor válogató
Berciéknek van ilyen órájuk
tegnap épp egy erkölcsi dilámmát tárgyaltam velük. Mert az x-faktor válogatót ajánlókban is mutatják folyton, és nézik is részben. És biztos vagyok benne, hogy a kisdiákok nagy része nézi. Berci meg nem értette, hogy az egésztől én miért vagyok rosszul.
Mondtam neki, hogy nem a válogatással van baj Azzal, hogy azok az emberek, akiknek szegényeknek nincs hangjuk, és nincsen szegényeknek olyan ismerősük, barátjuk, aki ezt megmondaná, elmennek, megtudják, hogy nem jutnak tovább. Ez elég rossz nekik, de nekem ezzel nem lenne problémám. A baj ott kezdődik, hogy adásba adják, abból keresnek pénzt a tvsek, hogy mások leégetik magukat. Már az iskolában sem szép kinevetni, aki ügyetlen, gyenge... a tanítónéni a nevetőkre rászól. De itt egy nagy kereskedelmi tvcsatorna megteheti azt, amiről egy gyerek is tudja, hogy nem helyes.
Szóval remélem megértette, hogy mások szerencsétlenségén élősködni nem erkölcsös dolog :)
tegnap épp egy erkölcsi dilámmát tárgyaltam velük. Mert az x-faktor válogatót ajánlókban is mutatják folyton, és nézik is részben. És biztos vagyok benne, hogy a kisdiákok nagy része nézi. Berci meg nem értette, hogy az egésztől én miért vagyok rosszul.
Mondtam neki, hogy nem a válogatással van baj Azzal, hogy azok az emberek, akiknek szegényeknek nincs hangjuk, és nincsen szegényeknek olyan ismerősük, barátjuk, aki ezt megmondaná, elmennek, megtudják, hogy nem jutnak tovább. Ez elég rossz nekik, de nekem ezzel nem lenne problémám. A baj ott kezdődik, hogy adásba adják, abból keresnek pénzt a tvsek, hogy mások leégetik magukat. Már az iskolában sem szép kinevetni, aki ügyetlen, gyenge... a tanítónéni a nevetőkre rászól. De itt egy nagy kereskedelmi tvcsatorna megteheti azt, amiről egy gyerek is tudja, hogy nem helyes.
Szóval remélem megértette, hogy mások szerencsétlenségén élősködni nem erkölcsös dolog :)
2014. szeptember 16., kedd
ültetés
Ez egy szeánsz szerintem, az első héten mindenki oda ül, ahova akar, aztán a sok zsizsegéstől a tanító nénik nem hallják a saját hangjukat, éééés akkor jön az ültetés...
na ez volt múlthéten
aztán most Berci visszaült a barátja mellé, hogy jók lesznek...
vagy ilyesmi :)
a barátja anyukájától tudom...
ebédbefizetés sorbanállás közbeni beszélgetések ezek.
és már több kedvezményre vagyunk jogosultak, miután a Magyar Államkincstár is igazolta, hogy nem adtam el egy gyerekemet sem, Mindhárom velünk él. A nyakamban lógó három gyerek nem elég hiteles, hátha csak az ebédbefizetésre hozom be a szomszédét mutogatni... És a születési anyakönyvi kivonat sem igazolja, hogy egy háztartásban élünk, erre csak a MÁK jogosult. :) Ha pedig bármi változik azonnal mindenek előtt ... stb értesíteni kell a hivatalos szervet...
na ez volt múlthéten
aztán most Berci visszaült a barátja mellé, hogy jók lesznek...
vagy ilyesmi :)
a barátja anyukájától tudom...
ebédbefizetés sorbanállás közbeni beszélgetések ezek.
és már több kedvezményre vagyunk jogosultak, miután a Magyar Államkincstár is igazolta, hogy nem adtam el egy gyerekemet sem, Mindhárom velünk él. A nyakamban lógó három gyerek nem elég hiteles, hátha csak az ebédbefizetésre hozom be a szomszédét mutogatni... És a születési anyakönyvi kivonat sem igazolja, hogy egy háztartásban élünk, erre csak a MÁK jogosult. :) Ha pedig bármi változik azonnal mindenek előtt ... stb értesíteni kell a hivatalos szervet...
2014. szeptember 15., hétfő
esős napok, és egyébként is
Fodor Ákos
AZ ESERNYŐvel sajnos az a helyzet,
hogy az embernek sosincs hozzá elég keze.
Az egyikben lóg valami táska;
a másik kell fülvakarásra,
vagy van még benne ez, az vagy amaz;
a harmadikban - ja, harmadik, az nincs...
Hát épp ez az.
A polipnak bezzeg van egy csomó karja:
az esernyőt azzal tartja, amelyikkel épp akarja!
Kár, hogy nincs túl sok értelme,
mert esernyője miért is lenne?!
Hiszen egyenest feltűnő: milyen ritkán fordul elő
a víz alatt eső eső!
És a Bojtorján felvételét kerestem de nincs meg... a jutúbon...
a vers lényege, pedig nem az eső, mert esőkabátunk van... de reggeli elinduláskor (táska, tornacucc, csizma 3 gyerek) szóval eszembe jutott, hogy a polipnak bezzeg! van egy csomó karja...
AZ ESERNYŐvel sajnos az a helyzet,
hogy az embernek sosincs hozzá elég keze.
Az egyikben lóg valami táska;
a másik kell fülvakarásra,
vagy van még benne ez, az vagy amaz;
a harmadikban - ja, harmadik, az nincs...
Hát épp ez az.
A polipnak bezzeg van egy csomó karja:
az esernyőt azzal tartja, amelyikkel épp akarja!
Kár, hogy nincs túl sok értelme,
mert esernyője miért is lenne?!
Hiszen egyenest feltűnő: milyen ritkán fordul elő
a víz alatt eső eső!
És a Bojtorján felvételét kerestem de nincs meg... a jutúbon...
a vers lényege, pedig nem az eső, mert esőkabátunk van... de reggeli elinduláskor (táska, tornacucc, csizma 3 gyerek) szóval eszembe jutott, hogy a polipnak bezzeg! van egy csomó karja...
2014. szeptember 12., péntek
2014. szeptember 9., kedd
Gyerekszáj rovatunk következik
Bori: Tudod milyen bugyi van rajtam?
Én: Nem
Bori: Megmutassam? (szoknyában volt)
Én: Mutasd!
Volt rajta egy rózsaszín bugyi macskamintával, kis csillogó strasszokkal.
Bori: A legszebb bugyimat vettem fel, a Te tiszteletedre, mert ma van a szülinapod! Boldog születésnapot!
Berci reggel: (Szopik Julis) Most eszi a tegnapi tészta energiáját :D
Én: Nem
Bori: Megmutassam? (szoknyában volt)
Én: Mutasd!
Volt rajta egy rózsaszín bugyi macskamintával, kis csillogó strasszokkal.
Bori: A legszebb bugyimat vettem fel, a Te tiszteletedre, mert ma van a szülinapod! Boldog születésnapot!
Berci reggel: (Szopik Julis) Most eszi a tegnapi tészta energiáját :D
2014. szeptember 6., szombat
Pozsonyi piknik
:)
3 gyerek meg én
itt
Aztán játszottunk s Szent István parkban
Jó volt :) Mindenki kedves volt velünk, de tényleg!
táncoltunk és mulattunk...
3 gyerek meg én
itt
Aztán játszottunk s Szent István parkban
Jó volt :) Mindenki kedves volt velünk, de tényleg!
táncoltunk és mulattunk...
2014. szeptember 5., péntek
gyalog
lejárjuk a lábunk :)
Kérdeztem Bercitől tegnap, hogy mit fog énekelni a szolfézstanárnak, ha beíratjuk.
Erre: Ülj le mellém, valamit mondok, szomjas vagy látom egy üveg bort kibontok.... Elénekeltük az egészet, és nevettünk, mert Berci ilyen vicces. Ma majdnem elkéstünk...
Bori meg mesélte, hogy Berci egyik osztálytársának állítólag grapefruit nőtt az orrára, amit leszedtek, és betettek a mikróba, és pattogatott kukorica lett belőle... és ezen Bori annyira nevetett....
Reggeli program:
kelés 6:30 körül
gyerekek keltése
öltözés
reggeli gabonapehelyek
Juli etetés (bármikor közben, ikicsit változó időpontokban...
jajj wc mindenkinek
kulcs és telefonkeresés, soha nem találás
elindulás
kb 20 kor kéne
kb 7:30-35 körül
gyalog 1,5 km általában 20 perc...
iskola után ovi 1,5 km 20 perc
ovitól haza 1,3 km...
Kérdeztem Bercitől tegnap, hogy mit fog énekelni a szolfézstanárnak, ha beíratjuk.
Erre: Ülj le mellém, valamit mondok, szomjas vagy látom egy üveg bort kibontok.... Elénekeltük az egészet, és nevettünk, mert Berci ilyen vicces. Ma majdnem elkéstünk...
Bori meg mesélte, hogy Berci egyik osztálytársának állítólag grapefruit nőtt az orrára, amit leszedtek, és betettek a mikróba, és pattogatott kukorica lett belőle... és ezen Bori annyira nevetett....
Reggeli program:
kelés 6:30 körül
gyerekek keltése
öltözés
reggeli gabonapehelyek
Juli etetés (bármikor közben, ikicsit változó időpontokban...
jajj wc mindenkinek
kulcs és telefonkeresés, soha nem találás
elindulás
kb 20 kor kéne
kb 7:30-35 körül
gyalog 1,5 km általában 20 perc...
iskola után ovi 1,5 km 20 perc
ovitól haza 1,3 km...
2014. szeptember 3., szerda
2014. szeptember 2., kedd
rohanás még mindig
de... ebéd befizetve, pár dolog elintézve.
Juli alszik,
Gyerekek bicikliznek
Berci egy cuki
mindig mosolyog
első padban ül Ábrahám mellett.
az első nap rajzolni kellett
családot
a másik oldalra pedig, amit akart
BORIBERCI felirat
3 nagy szív
és pálcikaemberekként ők ketten
szeretem a rajzait, pedig nem kidolgozottak csak jól vannak kommunikálva :) hogy ezzel a magyartalan, bár elterjedt, kifejezéssel éljek...
Bori kisbaba szeretne lenni, ha a nagymamája itt van Pécsről. Egyébént még elviseli, hogy nem ő a legkisebb, de hogy méééég a mama is a Julit dajkálgassa, ez tényleg túlzás :)
Juli alszik,
Gyerekek bicikliznek
Berci egy cuki
mindig mosolyog
első padban ül Ábrahám mellett.
az első nap rajzolni kellett
családot
a másik oldalra pedig, amit akart
BORIBERCI felirat
3 nagy szív
és pálcikaemberekként ők ketten
szeretem a rajzait, pedig nem kidolgozottak csak jól vannak kommunikálva :) hogy ezzel a magyartalan, bár elterjedt, kifejezéssel éljek...
Bori kisbaba szeretne lenni, ha a nagymamája itt van Pécsről. Egyébént még elviseli, hogy nem ő a legkisebb, de hogy méééég a mama is a Julit dajkálgassa, ez tényleg túlzás :)
2014. szeptember 1., hétfő
1. nap az iskolában
Kaphat majd ebédet jövőhéttől a gyermek és a könyvek is becsomagolva átnézegetve várják a holnapot :)
Első padban ül
Naggyon cuki volt, ahogy mentem érte, annyira örült, hogy az ő anyukája jött, óóó
Első padban ül
Naggyon cuki volt, ahogy mentem érte, annyira örült, hogy az ő anyukája jött, óóó
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)